Ördögűzés Emily Rose üdvéért (2005)
The Exorcism of Emily Rose
- zene: Christopher Young
- vezényel: Allan Wilson
- kiadás éve: 2005
- kiadó: Lakeshore Records
- játékidő: 63:13
Christopher Young legújabb horrorzenéje jócskán megosztotta a kritikus fülű hallgatóságot, és úgy tűnik, kevés filmzenéket kedvelő embert hagy közömbösen ez az album; valaki vagy első pillanattól fogva gyűlöli, vagy teljes mértékig a rabjává válik. Én ez utóbbiak csoportjába tartozom, és megpróbálom úgy bemutatni az Ördögűzés Emily Rose üdvéért score-ját, hogy a végére semmi kétséget ne hagyjak az olvasóban afelől: a horrorzenék egyik legzseniálisabb képviselőjével van dolgunk. A komponista – bár tehetségét a filmzenék egyéb területein is bebizonyította már – a rémisztgetős és idegtépő muzsikák egyeduralkodójának tekinthető, leginkább azért, mert félredobta a stílusra jellemző szintetizátoros klimpírozásokat, s a sötét történetekhez nagyzenekarra hangszerelt aláfestéseket komponált. Akár monumentális, gótikus hangzást követelt a produkció (Hellraiser: Hellbound, Áldott a gyermek), akár játékos őrületet (Kísértet) vagy éppen elképesztő tempójú káoszt (Rémségek könyve, A lény), Young mindig képes volt egy lépéssel megelőzni a filmkészítők igényeit, s zenéit a stílusnak megfelelő rémisztő eszköztáron túl varázslatos harmóniákra, fájdalmas motívumokra építeni.
Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért aláfestése egy picit továbblép az eddig megismert Young-zenéktől, és mind összhatásában, mind felépítettségében újfajta megközelítést mutat. A tételek sorrendje nagy szerencsénkre néhány ponton eltér a filmbéli, Hollywoodban megkövetelt dramaturgiától, így válik tökéletes egésszé az egyórányi kompozíció. Pár track kiemelése jócskán rontja az élményt, főleg azért, mert az ördögi megszállottságot kifejező ("First Possession", "Second Possession", "Third Possession"), illetve az ördögűzést aláfestő ("The Exorcism") tételek merőben erős idegrendszert igényelnek, különálló hallgatásuk pedig valószínűleg a legrosszabb zenei élmények sorát gyarapítaná.
Arra fel kell készülnünk, hogy az utóbbi évek-évtizedek legdühösebb, legsötétebb albumával van dolgunk, amely mély tónusú morajlásaival és éles hegedűhangjaival kellően érzékelteti az ördög lehetséges hatalmát, ezzel ellentétesen pedig Sara Niemietz csodálatos hangja, valamint a magas hangokból álló zongoramotívum fejezik ki a megszállott lélek gyötrelmeit és fájdalmát. Csendes zenekari kompozíciók alkotják a sötét bevezetést, hosszan tartott hangokkal, ahol fokozatosan egyre több hangszer kap szerepet, s minden egyes pillanatában érezni, hogy Emilyvel valami iszonyatos dolog fog történni.
A négy nagyobb részre osztott művet mintegy feloldásként rövid közjátékok választják szét; az "Interlude #1" a szenvedés előzményeit bemutató egységet zárja le, és átvezet bennünket a három megszállottság-tételbe, ahol aztán Young olyan elképesztő atmoszférát teremt a hallgatóknak, amit közel húszévnyi horrorzenei múltja során tökélyre fejlesztett. Fülbarát, visszadúdolható témát senki se várjon, tévhit ugyanis, hogy egy ördög által megszállt ember képes legyen bármit is énekelni. Sokkal inkább elementáris erővel dübörgő effektek, csúszó-mászó hangminták, visító hegedűk, váltakozó tempó és hangerő jellemzik a zenét, mely ritkán enged csak megnyugvást.
A második közjáték egyértelműen az elszenvedett kínok felett értetlenül álló lányt idézi fel, de a torz sirályhangra emlékeztető effektek már a hamarosan bekövetkező ördögűzésre utalnak. A borzalom valójában csak most kezdődik, ugyanis a komponista egész egyszerűen átélteti velünk ugyanazt, amin Emily keresztülment. Olyan döbbenetes összevisszaságot hallunk, amely kétségkívül megfoghatatlan, ugyanakkor pont azért magával ragadó, mert valahol lelkünk mélyén elhisszük, hogy ez az ördögi megszállottság valóban megtörtént egy szerencsétlen lánnyal. Pokolbeli harc, az ördöggel való küzdelem – ennyire modern felfogású megkomponálásban (például: "The Exorcism") még nem hallhattunk ilyet. Mellőz minden klasszikus zenekari megoldást, és kizárólag arra törekszik, hogy egy olyan világba vezessen minket, ahová legszívesebben soha nem lépnénk be. A "Six Demons" egy elektronikus kórus sóhajaival, mély szintetizátorhanggal és a már ismert sirályokkal csalogatja elő az Emilyben lakozó hat démont, de az ezeket követő (egyébként legszebb) "Interlude #3" mély melankóliája mégis azt az érzést kelti bennünk, hogy ez a végigszenvedett ördögűzés nem járt sikerrel.
A záróegységben megbizonyosodhatunk Christopher Young csodálatos zenei érzékéről, amint Emily Rose az ördögűzést követően találkozik a kies mezőn Szűz Máriával, s végül úgy dönt: vállalja sorsát, és megmutatja a világnak, hogy igenis léteznek sötét, természetfeletti erők. Gyönyörű, halk tételek mutatják be az áldozathozatalt, valamint a legyőzöttséget – lassú, fájdalmas zongorajáték, általában vonóskísérettel és olykor mélyen felsóhajtó bőgőkkel, valamint a női vokál földöntúli szépségével. A tébolyodott káosz után olyan negyedóra ez, mely során a gyomrunk után a szívünk is összeszorul, és az egész művet lezáró kettős diszharmónia bennünk hagyja azokat az ijesztő kérdőjeleket, melyek felmerülnek az egész megtörtént szörnyűség kapcsán.
Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért score-ja ugyanis még egy igen komoly szempont alapján is elkülöníthető a többi megszokott horrorzenétől: a film egy valós, az egyház által jóváhagyott ördögűzés történetét meséli el, ami egy Anneliese Michel nevű német lány 1968-ban kezdődött furcsa betegségének végső megoldását jelenthette volna. Azonban a közel egy évig tartó ördögűzés során (melyben mély vallásosságuk miatt az egész család hitt) Anneliese belehalt szenvedéseibe, a szertartást végző papot pedig gondatlan emberölés vádjával bíróság elé állították. Scott Derrickson filmjében a megszállott Emilyt ijesztő hitelességgel bemutató Jennifer Carpenter, valamint a tiszta lelkű, vádlott papot tökéletesen alakító Tom Wilkinson révén a vártnál sokkal nagyszerűbb színészi teljesítménnyel találkozhatunk, s ezt a fáradt Laura Linney (mint ügyvédnő) meghasonlása sem bírja árnyékolni. A vérfagyasztó jelenetek ellenére nem nevezhető egyszerű horrornak, a többségében egy tárgyalóteremben játszódó történet ugyanis igen komoly erkölcsi kérdéseket vet fel, legfőképp a törvény és a hit szembenállását, az orvostudomány és a hitvallás ellentétes nézeteit. Nem hagyja nyugodni a természetfelettiben hívő embereket, és lehetetlen eldönteni, valójában mely cselekedet lett volna helyénvaló a szenvedő lány esetében.
Christopher Young oly módon rója le kegyeletét, ahogy arra leginkább hivatott: az Ördögűzés Emily Rose üdvéért kísérete egy pillanatig sem tekinthető stílusgyakorlatnak vagy átlagos horrorzenének. A démoni események aláfestése sokkal dühösebb és félelmetesebb az egyszerű, megszokott csattogásoknál és rémisztgetéseknél, a közjátékokban, illetve a zárásban felcsendülő gyönyörű témák pedig egytől egyig Young legjobb művei közé sorolhatók. Egy – valóságalapját tekintve is – ijesztő történetet mutat be ez a zene, amely roppant nehezen befogadható, de akit egyszer megragad ez a hangzás, az még nagyon sokszor szeretné majd újra megtapasztalni.
Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért aláfestése egy picit továbblép az eddig megismert Young-zenéktől, és mind összhatásában, mind felépítettségében újfajta megközelítést mutat. A tételek sorrendje nagy szerencsénkre néhány ponton eltér a filmbéli, Hollywoodban megkövetelt dramaturgiától, így válik tökéletes egésszé az egyórányi kompozíció. Pár track kiemelése jócskán rontja az élményt, főleg azért, mert az ördögi megszállottságot kifejező ("First Possession", "Second Possession", "Third Possession"), illetve az ördögűzést aláfestő ("The Exorcism") tételek merőben erős idegrendszert igényelnek, különálló hallgatásuk pedig valószínűleg a legrosszabb zenei élmények sorát gyarapítaná.
Arra fel kell készülnünk, hogy az utóbbi évek-évtizedek legdühösebb, legsötétebb albumával van dolgunk, amely mély tónusú morajlásaival és éles hegedűhangjaival kellően érzékelteti az ördög lehetséges hatalmát, ezzel ellentétesen pedig Sara Niemietz csodálatos hangja, valamint a magas hangokból álló zongoramotívum fejezik ki a megszállott lélek gyötrelmeit és fájdalmát. Csendes zenekari kompozíciók alkotják a sötét bevezetést, hosszan tartott hangokkal, ahol fokozatosan egyre több hangszer kap szerepet, s minden egyes pillanatában érezni, hogy Emilyvel valami iszonyatos dolog fog történni.
A négy nagyobb részre osztott művet mintegy feloldásként rövid közjátékok választják szét; az "Interlude #1" a szenvedés előzményeit bemutató egységet zárja le, és átvezet bennünket a három megszállottság-tételbe, ahol aztán Young olyan elképesztő atmoszférát teremt a hallgatóknak, amit közel húszévnyi horrorzenei múltja során tökélyre fejlesztett. Fülbarát, visszadúdolható témát senki se várjon, tévhit ugyanis, hogy egy ördög által megszállt ember képes legyen bármit is énekelni. Sokkal inkább elementáris erővel dübörgő effektek, csúszó-mászó hangminták, visító hegedűk, váltakozó tempó és hangerő jellemzik a zenét, mely ritkán enged csak megnyugvást.
A második közjáték egyértelműen az elszenvedett kínok felett értetlenül álló lányt idézi fel, de a torz sirályhangra emlékeztető effektek már a hamarosan bekövetkező ördögűzésre utalnak. A borzalom valójában csak most kezdődik, ugyanis a komponista egész egyszerűen átélteti velünk ugyanazt, amin Emily keresztülment. Olyan döbbenetes összevisszaságot hallunk, amely kétségkívül megfoghatatlan, ugyanakkor pont azért magával ragadó, mert valahol lelkünk mélyén elhisszük, hogy ez az ördögi megszállottság valóban megtörtént egy szerencsétlen lánnyal. Pokolbeli harc, az ördöggel való küzdelem – ennyire modern felfogású megkomponálásban (például: "The Exorcism") még nem hallhattunk ilyet. Mellőz minden klasszikus zenekari megoldást, és kizárólag arra törekszik, hogy egy olyan világba vezessen minket, ahová legszívesebben soha nem lépnénk be. A "Six Demons" egy elektronikus kórus sóhajaival, mély szintetizátorhanggal és a már ismert sirályokkal csalogatja elő az Emilyben lakozó hat démont, de az ezeket követő (egyébként legszebb) "Interlude #3" mély melankóliája mégis azt az érzést kelti bennünk, hogy ez a végigszenvedett ördögűzés nem járt sikerrel.
A záróegységben megbizonyosodhatunk Christopher Young csodálatos zenei érzékéről, amint Emily Rose az ördögűzést követően találkozik a kies mezőn Szűz Máriával, s végül úgy dönt: vállalja sorsát, és megmutatja a világnak, hogy igenis léteznek sötét, természetfeletti erők. Gyönyörű, halk tételek mutatják be az áldozathozatalt, valamint a legyőzöttséget – lassú, fájdalmas zongorajáték, általában vonóskísérettel és olykor mélyen felsóhajtó bőgőkkel, valamint a női vokál földöntúli szépségével. A tébolyodott káosz után olyan negyedóra ez, mely során a gyomrunk után a szívünk is összeszorul, és az egész művet lezáró kettős diszharmónia bennünk hagyja azokat az ijesztő kérdőjeleket, melyek felmerülnek az egész megtörtént szörnyűség kapcsán.
Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért score-ja ugyanis még egy igen komoly szempont alapján is elkülöníthető a többi megszokott horrorzenétől: a film egy valós, az egyház által jóváhagyott ördögűzés történetét meséli el, ami egy Anneliese Michel nevű német lány 1968-ban kezdődött furcsa betegségének végső megoldását jelenthette volna. Azonban a közel egy évig tartó ördögűzés során (melyben mély vallásosságuk miatt az egész család hitt) Anneliese belehalt szenvedéseibe, a szertartást végző papot pedig gondatlan emberölés vádjával bíróság elé állították. Scott Derrickson filmjében a megszállott Emilyt ijesztő hitelességgel bemutató Jennifer Carpenter, valamint a tiszta lelkű, vádlott papot tökéletesen alakító Tom Wilkinson révén a vártnál sokkal nagyszerűbb színészi teljesítménnyel találkozhatunk, s ezt a fáradt Laura Linney (mint ügyvédnő) meghasonlása sem bírja árnyékolni. A vérfagyasztó jelenetek ellenére nem nevezhető egyszerű horrornak, a többségében egy tárgyalóteremben játszódó történet ugyanis igen komoly erkölcsi kérdéseket vet fel, legfőképp a törvény és a hit szembenállását, az orvostudomány és a hitvallás ellentétes nézeteit. Nem hagyja nyugodni a természetfelettiben hívő embereket, és lehetetlen eldönteni, valójában mely cselekedet lett volna helyénvaló a szenvedő lány esetében.
Christopher Young oly módon rója le kegyeletét, ahogy arra leginkább hivatott: az Ördögűzés Emily Rose üdvéért kísérete egy pillanatig sem tekinthető stílusgyakorlatnak vagy átlagos horrorzenének. A démoni események aláfestése sokkal dühösebb és félelmetesebb az egyszerű, megszokott csattogásoknál és rémisztgetéseknél, a közjátékokban, illetve a zárásban felcsendülő gyönyörű témák pedig egytől egyig Young legjobb művei közé sorolhatók. Egy – valóságalapját tekintve is – ijesztő történetet mutat be ez a zene, amely roppant nehezen befogadható, de akit egyszer megragad ez a hangzás, az még nagyon sokszor szeretné majd újra megtapasztalni.
Tihanyi Attila
2005. 12. 10.
2005. 12. 10.
Tracklista:
- Prologue (2:01)
- Emily Rose (3:48)
- The Suffering Begins (4:52)
- Interlude #1 (2:14)
- First Possession (5:27)
- Second Possession (6:55)
- Third Possession (7:22)
- Interlude #2 (2:32)
- The Exorcism (5:59)
- Six Demons (3:36)
- Interlude #3 (3:51)
- A Vision of the Virgin Mary (3:31)
- Martyrdom (5:36)
- For Anneliese Michel (5:30)
Az album a Spotify-on:
